Pokolcica

Menő gyerek pokolból jön!:D

A szerető szív

Egyszer minden olyan elvarázsoló máskor meg olyan kiábránditó. Egy sértő tett, egy bántó szó és szerető szív megtörik és félni kezd. Fél, hogy veszít, elveszít. Nem azért fél, mert nem akar egyedül lenni, hanem, mert valahol tudja, a legnagyobb gyógyirt számára az jelenti, aki sebet okozta.

A szerető szív könnyen megsebezheted és kétségekbe juttathatod.  Csak boldogságra vágyik, és oda megy ahol ezt megkapja. Csak a boldogság is megtörik néha. Az ész kezd irányítani, amíg a szív kábult az érzestől. Az ész jót akar, tudja szív csak van az a döntés, amit a szív jobban meghoz. Utat keres, uta a megváltás vagy a halál felé.  A szerető szívet könnyen megismerheted, hogyha választania kell a „te” és „én” nevezetű út között, úgyanis a szerető szívnek fontosabb a „te” mint az „én”. Annyira tiszta, bünbánó,ártatlan. Szavak kevesek megfogalmazni azt, amit adni tud és, amit vár cserébe. A szerető szív örül,ha adhat, bármit is. Ha van egy ilyen érzékeny és hatalmas dolog a hatalmunkban, nem szabad összetörni, annál többet ér. A szerető szív úgyse végez félmunkát, ha szeret abba mindenét beleadja, és csak annyit kér, hogy te is tedd ugyan azt. Olyan ez mint egy tánc, amit egyedül kezdesz, de társat találsz közben és együtt. Gyönyörű, amikor két szerető szív  egymásra talál és együtt táncol egy kicsit. Talán azért, mert mindkettő azt nyújtja, amit most adni tud, és nem azt, amit tudna vagy tudott volna. Csapatott alkotnak, főként azért, mert ha az egyik szív ma csak 20%-ot tud nyújtani akkor a másik hozza a hozzá hiányzó 80%-ot, és ez oda- vissza müködik.

A szerető szív egyszerűen ilyen, azt adja, amit tud. Hátat fordít mindennek, hogy még egy kicsit égjen egy lázban, amit se megakadályozni, se elmúlasztani nem tud. Kár, hogy sokan nem ismerik a szertő szívet. Lehet nem is hisznek benne, pedig jobb lehetne az élet. Csak boldogabb. A mindennapi rutin mellet, és elkövetett hiba mellet jó tudni, hogy szerető szív mindig megbocsájt.

2018.03.30.

-KK-

Szerelmemnek

Sosem, akartalak bántani. Mégis minden alkalommal, amikor beszélünk ez történk. Mindig sírás a vége. Kicsit elgondolkodtató, hogyha ez a szerelem, miért vágynak rá annyian. Annyira szeretnék segíteni, de nem tudok. Egyszerűen nem mondasz semmit. Tudom, hogy nincs rendben valami veled és elkap az a fullasztó érzés. Mintha valaki fojtogatna. Szerelmem, őszintén mondom, hogy inkább megfulladnék, azért, hogy mosolyogni lássalak. Semmi, de semmi nem fontosabb a te boldogságodnál. Nem tudok, de értsd meg kérlek, hogy nagyon szeretnék segíteni neked, nem akarlak elveszíteni. Átvennék mindent, ami aggaszt, zavar, bármit, amitől félsz. De kérlek ne lökj el magadtól, vagy, ha az tenne boldoggá, hogy szabad lehetsz, akkor menj. Menj minnél hamarabb, és minél messzebb, vissza se gyere, de kérlek tegyél meg mindent azért a görbe mosolyért. Azért az apró csillógásért a szemedben, amit hétköznap csak örömnek nevezünk. Én nem mondom, hogy készen állok bármire, de elviselek a kedvedért bármit. Annyira szeretnélek csak egy kicsit is boldognak látni újra. Bármibe kerüljön is, mostmár lépned kellene. Lehet most magam ellen szólók, de számomra ez nem rólam szól. Te is tudod, ha kellek úgyis itt leszek, mindig itt vagyok.

2018.04.18.

-KK-

Nem vagyok gazdag mégis megvan mindenem, amit egy ember szeretne az életébe.

Mindnyájunkra

 

Tudhatjuk milyen érzés, amikor valamit nagyot jól megcsinálunk. Ilyenkor érezzük magunkat a legjobban, amikor visszajelzést kapunk arról, amit jól csináltunk. Büszkének, és egy kicsit boldogabbnak érezzük magunkat. Mégis felmerült a kérdés bennem, „És mi van azokkal a dolgokkal, amiket elrontottunk?”. Éppen ezért szeretném ezt a témát akár csak kicsit is pedzegetni.

Sokkal több mindent rontunk el, mint csinálunk jól. Nem érezzük magunkat elég  jónak. Úgy érezzük isten csapásai vagyunk. Senkinek se kellünk, semmihez sem értünk, mindent rosszul csinálunk. Annyira tovább gondoljuk a dolgokat. Átveszi az élutünket a negativítás és az az érzésünk támad, hogy az élet szar. Pedig az élet szép, nagyon szép, csak nem vesszük észre. Minden rossz, mindenki ellenem van, senkire sincs szükségem, megoldok mindent egyedül. Elmarjuk magunktól a fontos embereket, akik igazán számítanak.  Annyi okkal csupán, mert egy ideje ránkjár a rúd és rajtuk vezetjük le. Elveszítjük őket, valami a kapcsolatból meghal, és minden eggyes alkalommal, amikor nem érzed magad elég jónak és veszekedést szitasz a másikra,benned is meghal valami. Az, ami halandóvá tesz, valami ami ezt a kis átmeneti léttet, amíg a Földön vagyunk olyan varázslatossá teszi. Minden elrontott dologgal amit, valaha tehettél két lépést hátra, és minden jó dologgal egyel előre léptél. Csak az, ami egyszer elveszett már soha többet nem kapod vissza.

Gondold úgy, hogy a hibáiddal közelebb kerültél valamihez. Valami nagyon jó, vagy rossz végéhez, vagy valami kezdetéhez. Mégegy lépéssel előre. Mindig csak előre. Egy lépéssel közelebb a halálhoz, vagy a megváltáshoz. Talán addig jó, amíg így képzelem a világot. Nem hibázunk, minden helyrehozható, minden annyira elvarázsoló.  Én inkább csak azt mondom, hogy emelem poharam, minyájunkra és az összes jól összehozott vagy nagyon elcseszet dolgokra, mert ettől vagyunk érdekesek, és igazán élők.

Amikor az angyalok sírnak

Annyira szeretem, amikor esik az eső. Néha arra gondolok, hogy sírnak az angyalok, valami miatt,ilyenkor csak bámulok kifelé az ablakon és arra gondolok, hogy milyen jó is érezni. Éppen ez az, ami igazán élővé és valoságossá tesz. Úgy gondolom, hogy tényleg őszintén és egyenlően figyelnek mindenkire, és talán velünk együtt sírnak. Ezért szeretem. Egy kicsit úgy érzem, hogy nem csak én vagyok megtörhető.

Drága napfény

Mintha tegnap lett volna. Az első perctől kezdve, elmékszem a történetünkre. A betöltött szereped az életemben nem változott olyan sokat, mint én arra az elején számítottam. Szerettük egymást akkor is, és most szeretjük egymást, annyi különbséggel, hogy mostmár tudjuk is. Visszakaptuk egymástól azt, amit régen elvesztettünk vagy lehet el sem hittük teljesen, hogy létezhet. Visszakaptuk a gondtalan, és boldogságban töltött órákat. Megkaptuk egymástól, azt amit kevés ember ad ajándékba. Ez nem más, mint a feltétel nélküli szeretet. Mindegy mit teszünk vagy mondunk a másiknak egy hátborzongató nap után, mert tudjuk, hogy nem gondolta komolyan a másik. Megannyi vihar jöhet még felénk, de hé, ha eddig tudtunk győzni ezután is menni fog. Büszkén jelentem ki, hogy mindent megtudok beszélni veled és te is velem. A komunikáció az, ami mozgatja kapcsolatunkat. Olyan vicces, hogy egykor minketten úgy éreztük teher vagyunk s másik számára. Napról napra többek vagyunk együtt, és egyre többek leszünk. Nem tudom, hogy mennyi időbe tellik majd, hogy teljesen kibontakozzon a kapcsolatunk. Lehet közelebbi az időpont, mint hinnénk, persze az is lehet, hogy sokkal messzebbi. Csak azt tudhatjuk, hogy semmi sem tart végtelen ideig. Minden együtt töltött percben azt érezhetjük, hogy ez örökké tart. Pedig az örökké relatív. Szeretném, ha kiélveznénk a mi kis örökként minden egyes percét.

­~KK~

 

A szeretetünk

Itt a karácsony szóval először arra gondoltam, hogy valami nagyon alappal készülök aztán meggondoltam magam, mert ki ha én nem :p szóval megint alkottam.

Szeretjük egymást, de hogy? Hullámvölgyekben, egyszer kevésbé, egyszer jobban? Sajnos valakit vagy valakiket így szeretünk. De akkor kiket szeretünk igazán?                        Szeretjük azt, aki mellettünk van, aki megnevetet minket, aki boldoggá tesz. Ezer dologért szerethetünk valakit. Mégis csak kevés embert szeretünk tiszta szívből. Talán nem is baj ez egy nagyon nagy cím ahhoz, hogy sokan vagy bárki megkapja. Szeretjük azt, ha szeretnek minket csak nem mindig elég nekünk. Bonyolult lények vagyunk. Azt, akit szeretünk a saját szájízünkre akarjuk formálni, pedig ez fölösleges. Megszerettük valamiért, ezt nem szabadna elfelejtenünk. Megint csak Moliért tudom felhozni, aki egy újabb leckét adott. Azt mondta "Szeretni azt, aki más, mint én.". Igazat adok neki, hiszen nem lehetünk ugyan olyanok. Nem lehet mindenki tökéletes nekünk. Lehet nem sok közös pontunk van valakivel, de mégis szeretjük és ki is jövünk vele. Szeretném azt hinni, hogy ez azért van, mert elég valakit szívből szeretünk, úgy igazán. Így szeretünk lehet sokszor nehéz, de egy percet sem bánunk meg soha, és ez a legszebb az egészben. Szeretünk, de nem azért, hogy minket is szeressenek, hanem csak úgy az érzésért.                                                                               Ez az egész magában csodálatos, tudom. Nekem mégis, ha szabad mondanom a legjobb  az benne, hogy kevesen szeretnek, de akik igen azok nagyon. Vagyok olyan szerencsés, hogy ezt mondhatom és, hogy tényleg mindig számíthatok rájuk. Sosem tudom, hogyan mondjam el nekik, hogy mit érzek, lehet azért, mert, ahogy én szeretem őket, azt szavakban nem lehet elmondani. Szeretem őket és igyekszem, de én csak a kis 'mindenemet' tudom adni többet nem.


Szeretnék mindenkinek, boldog és békés karácsonyt és sikerekben gazdag újévet kívánni!!:3 xoxo

Hello napfény

Kedves,Sötétség. Te vagy a bánatom és magányom. Hányszor, mond hányszor kívántam fényt, boldogságot és valamit, valakit, aki jobbá tesz mindent? Mond hányszor? A remény már épp kialvó lángja mellet szeretelek meg. Már nem féltem egyedül lenni és nem féltem szomorúnak lenni sem. Egyszerűen megbékéltem, beletörődtem sorsomba, ami képzeletemben olyan volt, mint te.... bánatos és magányos. Kész voltam egyedül ülni a sötétben életem végéig, s ha kell egyedül megbírkozni a sötéttel járó szörnyekkel. Gondolkodtam, sőt meg is terveztem jővöm.                                                                            Aztán már mikor a remény pislákoló lánga se ért sokat, jöttél és szépen bevilágítottad az életem. Hello napfény. Olyan szép és sugárzó vagy. Boldoggá teszel napfény. Elnyomtad a sötét, szomorú és magányos életemet és boldogsággal töltötted meg. Hogyan köszönjem meg? Mit kellene mondanom? Próbáltam védekezni ellened, mikor úgy éreztem elég volt. Amikor úgy éreztem nekem már sok ez a temérdek érzelem, amivel jársz. Próbáltam újra a sötétben élni, de te nem tágítottál. Miért? Miért maradtál velem szüntelen? Miért szeretsz olyan nagyon? Én sokkal kevesebbet kértem. Mivel érdemeltelek meg? Bevallom volt egy kis időszak,amikor te, számomra oly drága napfény, te voltál a sötétségem.........                     .      Milyen jó is volt veled ülni a sötétben. Mára az egész életem bevilágítod. Hogyan csináltad? Észre sem vettem. Miért hagytam,hogy tedd amit tenni akartál? Miért maradsz a rosszab napokon is? Miért szeretsz a hibáim ellenére?....Nem mondom, hogy soha nem hagyom el, ölelő és biztonságot nyújtó karjaid és azt sem, hogy örökké  fényedben leszek, nem azért,mert nem akarom hanem azért, mert  1. nem mondhatom a 2. pedig nem hiszek az örökké én. De azt mondhatom, hogy nagyon szívesen élek fényedben ameddig lehet. Drága napfény, kérlek ne add fel,ha nehézzé válik szeretni engem.Hello napfény, ugye tudod, hogy ez csak a kezdet volt?

~KK~

/2017.09.16/

Honnan vesszük a bátorságot

Nem tudom, de igazából nem is akarom tudni, hogy az emberek mit várnak ettől a kis szösszenettől tőlem. Lehet valamiféle biztató, lelki fröccsféleségre számítanak a legtöbben, de több, mint valószínű, hogy nagyon sok embert el kell keserítenem. Az egész háttértörténete csak annyi, hogy egy álmatlan éjszakán, szembesültem a valósággal.

Manapság az emberek rengeteg dologról lemondanak, amit szeretnek. Lecserélik őket olyan dolgokra, amiknek igazából semmi haszna és még boldoggá sem teszi, őket csak elhitetik magukkal az ellenkezőjét. Honnan vesszük a bátorságot ahhoz, hogy saját magunktól vonjuk meg a boldogságot esetleg a szeretetet is. Elszomorító, hogy olyan mélyre süllyedtünk, hogy ezt az igen nagy luxust elképesztő mennyiségű ember megengedi magának. Szánalmasnak találom azokat az embereket, akik nem harcolnak a saját boldogságukért. Feladni azt, amit szeretünk, és igazán boldoggá tesz, minket sokkal több energiát igényel, mint az, ha felvesszük a kesztyűt saját magunk vagy másokkal szemben, de még kifizetődőbb is. Honnan, honnan vesszük a bátorságot, hogy mások véleménye fontosabb legyen a sajátunknál? Honnan van annyi bőr az arcunkon, hogy mások véleményére adunk, hagyjuk, hogy mások irányítsanak minket és még boldognak is tettetjük magunkat. Itt kell, hogy tartsunk? Érzéketlen, manipulatív emberekké válunk folyamatosan, ami megakadályozható lenne, ha kimernénk állni saját magunkért, nem másért csakis magunkért. Igazából ez a legszomorúbb része az egésznek, hogy saját magunkért sem tesszük meg.

Honnan vesszük a bátorságot? Sokaknak  közülünk nincs is bátorsága. Eddig sem és ez után sem lesznek elég bátrak a saját kedvükért. Az életünk legnagyobb küzdelme az, hogy beismerjük a hibáinkat magunknak, de a jó dolgainkat se helyezzük háttérbe. Ez a titok. Elfogadni saját magad, annak, aki igazán vagy. Ehhez kell igazán bátorságot venned, nem mástól magadtól.

Fölösleges

Az igazság az, hogy nagyon sokan szeretik. Mind támogatják, aggódnak érte. Szégyenlem bevallani magamnak ezt a tényt. Neki se beszélek erről pedig tudom, hogy szüksége lenne rá. Önző vagyok, tudom. Nem akarok neki rosszat, csak attól félek, hogy úgy gondolja majd nincs rám szüksége. Én pedig fölöslegessé válok megint.......